Sosem értettem azt a mentalitást, amely kéjes gyönyörűséggel rúgózik azon, hány elvesztett csatánk, levert forradalmunk volt a múltban. Mintha azt akarnák belénk sulykolni, ami magyar, az csak rossz lehet. A múltunk meg nem más, mint balfékek baklövéseinek sorozata…

Amikor ilyeneket hallok, olvasok, mindig az jut eszembe: Kösz haver, én azért büszke vagyok ezekre a „balfékekre”, mert kíváncsi lennék, hogy más nemzetek fiai miként cselekedtek volna az ő helyzetükben. Hogyan harcoltak volna egy világbirodalom ellen?

Jó, tudom a „volna” felvetése nem igazán ildomos történelmi kérdésekben…

Arra például mindenki emlékszik – vagy majdnem mindenki -, hogy 1521.-ben elveszítettük Nándorfehérvárat, melyet akkoriban a magyar Délvidék kulcsaként emlegettek. És persze, mindenki hallott az 1526-os mohácsi csatáról. „ Nemzeti nagylétünk nagy temetője” – írta róla költeményében Kisfaludy Károly. De ki emlékszik a szávaszentdemeteri csatára?

Pedig volt ilyen is, 1523-ban. És a távoli királyi udvarban - ismerve az erőviszonyokat és a körülményeket -, valóságos csodának tartották a magyarok kivívott győzelmét.

1523-ban Tomori Pált, a kalocsai érseket, nevezték ki a déli végek főkapitányává. Pedig ő egyszer már letette a kardot, vagyonát elosztogatva belépett a ferences rendbe és a rend esztergomi kolostorába vonult. De szükség volt rá…

Tomori a saját erőforrásaiból és az egyházi adókból nekilátott megerősíteni a Délvidék védelmét, korszerűsíteni a várakat, javítani az ellátást. A királynak erre nem futotta, a pápához – mint már annyiszor -, hiába fordultak segítségért.

Augusztus elején Ferhád, a boszniai pasa és Bali nándorfehérvári bég tizenkét ezer főt számláló serege a Szerémség ellen indult. Akkoriban megszokottnak számító rablóhadjárat volt ez, a katonák fosztogatták a gazdag vidéket és – nem utolsó sorban – puhatolózásként is felfogható a támadás, hiszen Nagy Szulejmán - Rodosz elfoglalása után -, Európa ellen készült. És az Európa felé vezető úton, mint annyiszor előtte és még hányszor utána, ott álltak a magyarok.

Tomori ekkor betegágyon feküdt, helyettese Bárdy István – még egy elfeledett név – huszárkapitány vezette a mintegy 4000 katonát számláló, a környék kisebb váraiból összeszedett, végvári vitézekből, nemesi bandériumokból álló, vegyes összetételű, magyar, szerb és horvát sereget. Közben egy másik, kisebb sereg is összeállt a törökök hátában a felkelő parasztokból.

Ferhád dunai flottáját Pétervárad ellen küldte, de ezt a támadást a magyar naszádosok visszaverték. Augusztus hatodikán a felkelő parasztok serege megtámadta az amúgy is megtépázott török flottát, de Ferhád seregének egy része visszafordult és szétverte a gyengén felfegyverzett, képzetlen parasztsereget. Az ebben a csatában szétzilálódott török csapatokon ütött rajta Bárdy István a maga seregével, és augusztus 6.-án és 7.-én sorozatos ütközetekben súlyos vereséget mért a törökökre. Először parasztokkal csatázó seregrészt számolta fel, majd – mintegy lendületből – megtámadta a másik török seregtestet is és beleszorította a Dunába. A küzdelmekben több ezer muszlim harcos távozott Mohamed paradicsomába, a magyarok vesztesége mintegy hétszáz fő volt. A későbbiekben, a vesztesen Isztambulba visszatérő Ferhád elnyerte „jutalmát” Szulejmántól. A fényességes padisah kivégeztette csatát vesztett hadvezérét…

A magyar területekre betörő török sereg szétverve menekült, de nagy árat kellett fizetnünk ezért a győzelemért. Mert az elesett katonák nagyon hiányoztak később a várak védelméből, mikor maga Nagy Szulejmán indult meg Európa ellen…

Forrás: http://cabe.blog.hu/2017/05/05/elfeledett_gyoztes_csata_mohacs_elott