Ezt a szokást lehet ugyan tudományos elfogulatlansággal elemezni, leírni, a kulturális örökségvédelem „tárgyává” tenni, de mindez nem veheti el a lelkét: a káosz és életöröm kitörése a hagyomány sajátos lázadása a modernitás ellen.
Mindez nem csupán történelem, hanem Pierre Nora szóhasználatával élve az emlékezet helye (lieu de mémoire) is. Nora az Emlékezet és történelem között című művében arról ír, hogy a gyorsuló idő sodrában a hagyomány történelemmé vált, és ma már csak beszélünk arról, ami „a hagyomány melegében (…), az ősi ismétlésében még élmény maradt.” A szerző szerint az élő közösségek emlékezetét a holt történeti rekonstrukciók – mondhatni szemléletes, de holt preparátumok – veszik át, a közösség mámoros egységtapasztalata pedig – tehetjük hozzá – turisztikai látványossággá válik.
A mohácsi busójárásban egy olyan világ ad magáról életjelet, amellyel a modern ember már elveszítette kapcsolatát. És mégis csak ez hozhatja el a tavaszt. Nem tudom lesz-e tavasza a kultúránknak, de azt hiszem, a válasz a maszkok mögött rejtőzik.
