Hol volt, hol nem volt a Király utca fekete fogadójának mesélőin is túl, elhagyva Budát és Pestet, jócskán dél felé; elérve a dimbes-dombos Pécs körzetének legdélkeletibb csücskét, ahonnan már csak egy köpésre túrta arrébb azt a fránya rögöt a dunamelléki városi varacskos, volt egykoron rég (tán most is) Mohács városa. A mesés krónika úgy tartja, hogy ezt a várost szemelte ki magának a nagy dán mesemondó: Andersen.

            Az uraság ugyanis két dolgot is keresett, melyet előbb Pesten nem talált meg: Egyrészt önnön természetének valódi-írói voltát, másrészt a korszakban méltán híres Dorfmeister festményt. Egy festmény ugyanis a csatatéri emlékkápolnában kapott helyet. „Ehun lóg a Dófmájszter!” – Erősíti meg az esetet az idősebb mohácsi generáció, ha egy utas a kis kápolnába tér. Hisz ezt „oral poetry” mindenki hallotta már a dédszülőktől…

            „Gyerünk fiúk! Evezzetek, már látom a partot!” – kiáltott Andersen barátaira. A harmadik nap volt már, hogy elhagyták Pestet és Budát, de az ifjú még nem kamatoztathatta eddigi utazását. Na, majd most!

            Partot értek. Alighogy kiléptek, friss és üde, de jól megpaprikázott halászlé illata cirógatta meg náthás orrukat. Az egyik erre egy bődületesen nagy, dán csatakiáltást hallatott és futásnak eredt. Kisvártatva a többi is követte. Az éhség nagy úr. A halászcsárda felé futottak… Csak Andersen maradt még egy ideig a ladikoknál, fejcsóválva: „Hejj, csürhe népség! Nem csak kenyéren él az ember!” – gondolta magában és elindult a másik irányba, a belváros felé…

∗∗∗

            Hajtotta a kiváncsiság a piciny kápolna felé gondolván, hogy amit ott lát, az később is hatással lesz rá… Észre sem vette és már szinte futott… Nem is futott… Rohant! És egyszercsak ott állt a kápolna ajtaja előtt. Fogta a kilincset… de az… az bizony nem engedett! Dörömbölt, kiabált, sírva csapkodta az ajtót a tenyerével, hogy már pedig neki be kell mennie. Hiszen ezért jött ide, ezért hánykolódtak nap–estig a Duna hektikás vízén! De az ajtó csak nem nyílott. Nem volt más hátra, mehetett vissza a halászcsárdába ő is! És még talán a társak is megvetik?!

            „ – Hejj fiam!”- mondta ezt a mostan is ott lakó Erzsike – „Ha az az Ánderzen, tudta vóna, amit az én szép anyámnak; a Terinek, a nénjének, a lányának a férjének az öregapja tudott! „- Miért mit tudott?” „Hát, hogy a kápolnát a vasárnapi nyitva tartás szerint délután 3-tól mindig bezárják!”

∗∗∗

            Andersen ezt nem tudta. A haragtól és szégyentől kipirult arca a föld felé tárult, mert ő csak a kudarcot tudta. Az ám! De ezzel a kudarccal el is kell ám számolni a többiek előtt! Ebbe a verzióba eddig még bele sem gondolt, hogy neki kell majd egyszer magyarázkodni… Hirtelen felnézett. Egy nagyobb üzlet mellett állt. Bele nézett az egyik ablakába.

            „- Te rusnya haszonleső! Szépen megtaláltad önmagadat! Most téged fognak felkoncolni!” – végig simította arcát.- „Egyébként kár ezért a szép arcért! Ezért az arcért… Mert ez az arc! Ez az arc… Ez az arc szőrös!” – villant át az agyán a pipere legénynek, ki Koppenhágában eddig mindig sima, babaarccal mutatkozott. Az utazás alatt ez nem jutott eszébe! Rettentően zavarta az eset, már-már sértette… Nem nézhet így ki! Már eddig is biztos nevetség tárgya volt! Azonnal kell találnia egy borbélyt! Sürgősen! És ekkor körülnézett. Az út túl oldalán látott is egyet, mintegy 50 lépésre. „Minő szerencse, a borbély még vasárnap is dolgozik!”

∗∗∗

            A borbély erőltette a németet. Más egyebet nem tudott. Leültette vendégét, beszappanozta pelyhes szakállát, megfente kését és neki látott. Andersen nézegette a falat. „Mennyi ócska lim-lom! Fakanalak, sipkák, mintha még mindig a középkorban lennénk!” Ám középtájt megakadt a szeme két kisebb festményen. Ezeket jól szemügyre vette: Az egyiken egy imára összekulcsolt kéz volt perspektivikusan lemázolva, a másikon pedig két ökölbe szorított kéz… Kérdőre vonta a fogadóst, szinte faggatta: -„Honnan van ez? Mit ábrázol a kép? Ki festette?” „A nagyvásáron… ott vettük, kérem”- kezdte akadozva a borbély - „jól megkérték az árát! Valami Dorfmeistert emlegettek! Annak a karcolatai!”

            Andersenben megállt egy percre az ütő. Amit-annyit keresett! Bár ezek csak karcolatok a kápolnai képekhez képest! Nem baj! Már ez is valami… Szemei megteltek könnyel és csak ennyit kérdezett: „Mit jelképeznek a kezek?” A borbély nevetve ránézett: „-Ezt a szeretteimnek!” – és összekulcsolta a két kezét, ahogyan azt az első kép mutatta… „-És ezt az ellenségeimnek!” - erre letette a két kést a kezéből és ökölbe szorította két kezét.

           Az ifjú író le is jegyezte ezeket a sorokat, hozzá téve:

„…Mondta ezt egy magyar borbély, az egész Magyar Nemzet erejével!”

Lekötötte a ladikokat a jóllakott társaság és már indultak is tovább. Andersen még egy búcsúpillantást vetett a távolba tűnő városra.

„Vajon száz év múlva, a nevem hallatára az utókornak; ökölbe szorulnak vagy imára hajlanak kezei?”