Könnyen belátható, hogy egy történelmi személyiség esetében a „milyen volt valójában” és a „mit gondolt róla az utókor” kérdések nem mindig adnak azonos választ. Különösen igaz ez Ulászló esetében, akinek a halála és a róla szóló véleményalkotás ideje között ott feszül a magyar történelem egyik legnagyobb traumája, Mohács.
A köztudatban, de a mostanság megjelenő jubileumi online írásokban is érthető módon az a bűnbak-kép él Ulászlóról, amelyet a töröktől szorongatott és a mohácsi csata következményeit megtapasztaló 16. századi magyar értelmiség alkotott meg, és a történetírók, valamint a későbbi korok írói és költői tettek oly ismertté. Az Ulászlóról szóló meseszerű kép persze történeti emlékezetünk szerves része, de igazságtalan lenne, ha nem kísérelnénk meg választ adni a „milyen volt” kérdésre is, más szóval arra, mennyi a valóságtartalom e hagyományos felfogásban. Egy király személyiségjegyeinek az utókor általi kifigurázása vagy eltúlzott ábrázolása egyébként nem magyar sajátosság: a Tudor-házbéli trónkövetelővel szemben 1485-ben elbukó III. Richárd angol király megítélése a győztes dinasztia alatt gyökeres átalakuláson esett át, amelynek eredményét többek között William Shakespeare tette az angol „népi kultúra” máig élő részévé. Jaj a legyőzötteknek – szól a történeti emlékezettel kapcsolatban is érvényesnek tűnő régi bölcsesség, és Ulászló e téren – igaz, halála után tíz évvel, fia örökös nélküli halála miatt – döntő vereséget szenvedett Mohácsnál.
