Ezerötszáz huszonhatban
Nagy bajba volt a magyar,
Országszerte más sem verte
Szegény népet csak a tar.
Völgyön-hegyen, erdőn-berken,
Portyáz a tar és csakhamar
Úgy látszott, hogy már e honból
Kipusztulni nem akar.
Jött Szulimán, mint Arimán
Fenyegetve cudarul,
Hogy e népet, mint a pintyet
Megtanítja maj' tarul.
Janicsárok, spahik serge
Mindenfelé hemzsegett;
Segítségül híva végül
Alláht s az egész eget.
Mohács alá telepedtek,
Várva a cseppnyi magyart;
A ki már - mint a szokása, -
Eggyéválni nem akart.
Húszezernyi kis hadával
A pogánnyal szembe száll,
S rövid óra fordulóra
Bőven arat a halál.
És uralma a magyarnak,
Leáldoza mihamar;
E hazába a garázda
Müzülmán úr s nem magyar.
S a vandál had a merre hat,
Nadály módra szipolyoz;
De a dőre nyakra-főre
Fordul azér' Alláhhoz.
Minarétek emelődtek
A magasba mindenütt,
S a nap már nem a keresztre,
Hanem a félholdra süt.
Csak úgy tengett szegény nemzet
Súlyos rab-járom alatt
Átkozva a céda népet,
Hogy örökké itt marad.
Végre is hát a rabigát
Megsokalja a magyar,
S más szolgája a hazája
Földén lenni nem akar.
S az lett vége: Mohács népe
A szigetbe átevez,
S menten ki-ki, nagy és kicsi
Rút álarcot megszerez.
S mint a csorda, egy izromba
Jött boszorka, medve had,
S meg is volt a foganatja:
Csoda támad ezalatt.
Gügye tar had holtra sápad,
Menekül is a ki tud,
Sátorfája hónaljába,
S mint az istennyila fut.
S "búsók" raja elfoglalja
Az ősi területet,
S Mohács népe a földére
Újra letelepedett.
S hej azóta víg a nóta,
Újra magyar a magyar;
Többé lábát a házába
Be sem tette már a tar.
S farsang végén, miként régen,
Búsók járnak szerte még,
Dallal, tánccal, magyar ráccal,
S csak úgy hangzik a vidék.
Vigad nagyja és apraja
Duhaj módra, cudarul
Emlékeül, hogy az ozmánt
Megtaníták "magyarul"
Mohács és Vidéke 15:8 (1896. február 23.)
Gyánti I. - Kiss Z. (szerk.): A mohácsi busójárás bibliográfiája (1862-2014). Pécs, 2015. 143. o: No. 1407.
