Mohács blog

Bujdosók

2017. augusztus 28. 23:13 - Emlékeztető

Haramza Kristóf novellája

tamas.jpg

          „-Elvesztünk!” - szólt az öreg Mór, felpiszkálva az alvó parazsat. Érdes kezét a leáldozó, vérvörös alkony világította meg valahol a Mecsek keleti felén, az erdő mélyében. A Nap már lemenőben volt, az erdő fenyvesei tűhegyes kopja-tengerként szúrták át a sugárzó égitestet. Három aggastyán ülte körbe az apró kövekkel elkerített tábortüzet. Lovaikat kikötötték már, ők maguk durva pokrócokkal takaróztak. Aludni azonban egyik sem tudott…

            „-Bátán, az ünnepi szentmisén még fényes diadalról beszéltek!” –simította végig, deresedő, hosszú haját Nemanja, a vén rác.

            „-Ugyan már!” –morgott bele gúnyosan Tamás, ki e percben kezdte el megtömni pipáját, mely a hosszabb beszélgetések alkalmával mindannyiszor előkerült - „Egy szétszórt, hite hagyott ország, egy félig gyermek király és egy maréknyi korhely, zsoldos horda! Milyen diadalról álmodhat?”

            „Zsoldos horda?” –emelkedett föl helyéről az imént szóló Nemanja. Nyugodt, smaragd zöld szemei egyszerre felcsillantak és idegesen méregették a gúnyos kérdezőt. -„A fiam leveléből tudom, hogy rengeteg püspök és egyházfi, a nemességnek pedig színe java gyülekezett a király zászlaja alatt! Ott harcolt; Perényi Ferenc, Istvánffy János, Tárczay Miklós, gróf Frangepán Mátyás...”

„…És mind halottak! Ne folytasd a sort! Hiába volt bárminemű előzetes tanácskozás, egy hadrafogható sereget nem lehet pár hónap alatt, találomra összeverbuválni!” –gyújtotta meg fekete csibukját Tamás. -„Azt mondtam zsoldos horda? Hát igenis, jól mondtam! Mert kérdem én; mi volt a magja a seregnek?”- A kérdés nagyot csendült a fekete erdő, gyászos csendjében. Szinte áttörte az esti szürkület, néma melankóliáját… Mór; a legvénebbik, ki eddig a kialvó tüzet próbálta élesztgetni, a felindult kérdésre összerezzent, ám zordon egykedvűségén ez semmit nem változtatott. Nemanja, aki minden kiejtett szóra élesen figyelt, azonnal rávágta a választ: „A nemesség! A nemességben volt minden bizodalom!”

            Tamás nem várt választ. A gyors kijelentés azonban még dacosabbá és keményebbé tette hűvös véleményét: „A nemesség? Az ördögbe a nemességgel! A Hunyadiak óta nincs mérvadó nemesség az országban… Mátyás királyunk halála után nyugat felől szüremkedett be; egy léhűtő, parazita faj! Az udvari kényelem csak a folyamatos henyélésre, jólleső lakomákra és az állandó intrikákra taníthatta e népséget! Kérkedni igen, de harcolni sosem tudtak! Bár jelképük lett a szablya, a mai napig nincs eszükbe, hogy azt mi módon illő forgatni, ha jön az ellen. Tessék! Most gyakorlatlanságuk folytán, szablyával a kézben estek el a török elleni rohamban… Ez absurdum, drága cimborák, ez absurdum! Egyáltalán kiktől vártunk mi győzelmet? Zsoldosoktól? Püspököktől? Parasztoktól? Mert kérem, reguláris hadseregről itt aligha beszélhetünk… Ezt látnia kellett volna annak is, aki a sereg élén állt! De ki állt az élen? Ki volt a vezér, a parancsoló? A harcias Tomori Pál, a kalocsai érsek?  Vagy ifjú Lajos királyunk, a szelíd, kinek arcán még a legénytoll is alig serkent ki?...

            Nem! Nem volt itt vezér, nem volt parancsoló! Őrület és fejetlenség uralkodott mindenütt!”-a beszélő köhintett egyet, majd folytatta: „Láthatjátok, hogy a veszteség ezernyi talányt rejt magában; Senki nem tud semmi bizonyosat! A felmerülő kérdések csupán újabb kérdéseket hoznak világra, amelyek megválaszolatlanok maradnak! Ezek a kérdések; mint megannyi feltépett seb, ott tátonganak egy üszkösödő, fél halott nemzet testén, amely épp a kíméletlen sebláz tehetetlen állapotában van, szüntelenül őrjöng az átkozott fájdalomtól, utolsó lehelletével pedig segítségért kiált! Csakhogy ezt a segítséget…”

            „-Ezt a segítséget nem nekünk kell megadni!” –fejezte be a mondatot Mór. Két társa futólag a rangidősre pillantott, majd folytatta a beszélgetést. A legidősebb férfi mindeközben feltápászkodott és a másik kettőtől pár lépésnyire; egy korhadt, öreg tölgy hasadékában rejtőzött el. A fáradtság, az erőtlenség és a kétségbeesés most egyszerre lettek úrrá rajta… Valami fojtogatta, nem hagyta nyugodni… Egy gyors mozdulattal-mint, akinek hirtelen baljós gondolata támad- fekete bőrzekéje alá nyúlva, rémülten kapott oldalához...

            „Oh, igen! Tudhattam volna…” -suttogott lehajtott fővel. Ezután lassan, maga elé nyújtotta vértől tapadó jobb kezét.

***

            „-Kend, azt biz’ rosszul mondja!” –replikázott Nemanja, Tamás hosszú beszédére- „ A zsoldos hadsereggel és a nemesekkel nem volt probléma! Hiszen a csatatéren mindenki jelen volt…”

            „-Mindenki?”-szakította félbe Tamás a rácot.

            „-Mindenki!”

            „-Tán Szapolyai János vajda uram is megérkezett hadseregével?”- emelkedett fel most már Tamás is a tűz mellől. –„Vagy a fentről ígért sziléziai hadtest? Nem, kedves barátom! Ha az ország, élén az uralkodóval kellőképpen felkészül egy közelgő nagyhatalom támadására és nem pár héttel az ütközet előtt próbál üzengetni tartalék hadtestekért, a kimenetel másképp zajlott volna!”

            „Ejj az ördögbe!”-ugrott fel mérgében Nemanja– „Hát miért ilyen biztos kigyelmed a dolgában? Hova gondol? Stratégiákat, elméleteket állítgat föl?! Bírálgatja a nemességet? Az országot? Az uralkodót? Egyáltalán; minek alapján teszi ezeket? Ott volt kegyelmed a csatatéren?”

            „Igenis, ott! Az elsők között harcoltam… Ötven vitézemet adtam a király védelmében…Mind meghaltak… A vezetői megbeszéléseken is ott voltam, hallottam minden döntést, amit a csatával kapcsolatban hoztak! Hallottam, bár ne hallottam volna! Magam is nemes volnék, ha ebben a porfészekben ez a tisztség még jelentene valamit!” –a hitetlen előkelő egyszerre csöndbe maradt. Arca eltorzult, bíbor színűre váltott. Halántékain az erek kidagadtak…

            „Nohát, ha az elsők között harcolt, akkor kegyelmednek is a harctéren kellett volna elesnie! Egy becsületes hazafi csak nem hagyja el gyáván a saját seregét…” –gúnyolódott Nemanja.

            „Ne merészeljen gyávának nevezni!” –nyúlt köpenye alá Tamás, szablyája markolatához.

            „Gyáva? Hazug? Válasszon!”

            „- Hazug? Hát már azt hiszi, hogy a csata az én agyszüleményem? Hogy meg sem történt? Hogy csak ámítom az urakat itt, az erdő közepén a semmit mondó meséimmel?! A keservit! Hát megőrült kend, hogy az egyszerű, földet túró parasztokkal hasonlítgat össze! Kinek hiszi magát, toprongyos? Én nem levelekből értesültem népem pusztulásáról! Saját karommal vágtam az oszmánt, a bajtársaim oldalán!” –ordított Tamás féktelen dühvel, elfelejtvén, hogy az imént még saját fajtáját ócsárolta.

            „Én nem hiszek semmit… Én nem hihetek semmit!”- kezdte halkan, a végletekig tűrtőztetve magát Nemanja- „Egy szegény, rác molnár vagyok. Az első a családomban, aki egyáltalán tud magyarul! Nekünk, földet túró parasztoknak, -ahogy kigyelmed említette az előbb- nem jutott más kenyérül; csak az emlékezés! Emlék egy fiatalasszonyról, aki szülés közben húnyt el… Emlék három fiúról; Ratkoról a legidősebbről, aki öt éven át harcolt szakadatlan a török ellen a déli végvárakban, míg be nem zúzták szegény, árva fejét… Zlatanról, a középsőről, aki a harc hevében –megmentve Lajos királyunk életét- lovával egy szpáhi elé ugratott. Mellkasán egy éles lándzsa hatolt át. Mikor barátom leveléből értesültem két fiam sorsáról, megfogadtam az Istennek, hogy a legkisebbet, Milenkot nem adom a halálnak! Dédelgettem, babusgattam és sehova nem engedtem el. Házunk közvetlen a Csele-patak déli folyásánál húzódott, a régi vízi malomnál. Ezek az istentelenek azonban mindent kiszagolnak! Egyik éjjelen betört hozzánk három marcona. Ordítottak, vicsorogtak az egész házat felforgatták. Nyilván a gyereket keresték, hogy elviszik janicsárnak. Hevesen ugrottam neki az egyiknek, de ők túlerőben lévén orvul, a hátam mögül ütöttek le… Gyermekemet még láttam, ahogy a nyitott ajtón kiráncigálják… Kiáltani akartam utánuk, de hang nem jött ki a torkomon… Sírni akartam, de az Isten még a könnycseppeket is elvette tőlem… Hamarost elsötétült előttem a világ és mikor magamhoz tértem, az egész ház körülöttem lángokban égett… Sebemet bekötöttem és erőt véve magamon kivánszorogtam!”

            „Örüljön, hogy életben maradt és hallgasson!” –fordított hátat a beszélőnek Tamás. Hideg ésszerűsége még egy atyai szív panaszának sem engedett fel.

            „Élek? Nem… tulajdonképpen már régen meghaltam; ott, az égő deszkák alatt, öntudatlanul fekve, gyermekeim és asszonyom nélkül… Megszűntem létezni… Egy halott ember áll maga előtt! Egy nincstelen!”- Nemanja zöld szemei megteltek könnyel. Galambősz fejét keserűen horgasztotta le. Tamás erre nagyot szívott hosszú szárú, fekete csibukjából:

            „A gyermek csak gonddal jár! Ha még kicsiny a környezetétől kell félteni. Ha már nagyobb önnönmagától. Ha pedig felnő, úgy bizony hálátlanul ott hagyja a szülőt… Mert ez a rendeltetés.”

            „Tán kegyelmednek is volt gyermeke?”-csodálkozott el Nemanja.

            „Sohasem! Vagy ha úgy tetszik…”- némult el hirtelen a nemes.

            „Ha úgy tetszik? Hát volt vagy nem?!”

            „Ha úgy tetszik nékem is van egy siheder, komisz fiam: A nemzet az… Szolgáltam, neveltem, tanácsaimmal elláttam, ha kellett életet ontottam ki érte. Most pedig, mikor még fel sem nőtt egészen, elszakították tőlem és béklyóba verve kezét, lábát ma-holnap eladják a ’sztambuli vásáron rabszolgaként…”

- Az idős, ráncos arcon hirtelen egy könnycsepp futott végig. A komor, racionális stratéga, ki életét kíméletlenül testileg-lelkileg végig harcolta, először rendült meg egy nincstelen, paraszt ember előtt. Nemanja öreg társa vállára helyezte a kezét: „Most már hiszek kegyelmednek!”

***

                        „-Azt jól is teszi… Azt jól is teszi!”-ismételgette maga elé bámulva Tamás. –„Isten a tanúm rá, hogy testközelből láttam e borzalmas török hadtestet! No, meg persze Mór cimborám! Mikor a harc kimenetele már nem volt kétséges, ezt a vén aggastyán barátomat kiemeltem a csatasorból és lovamra ültettem. A Hunyadiak alatt vállvetve harcoltunk együtt, rengetegszer mentette meg az életemet. Hát, most rajtam volt a sor! Tiltakozott, ütötte a hátamat, hogy márpedig ő leszáll a lóról és folytatja az ütlegelést. Rozsdás buzogányát azonban kiejtette kezéből, nagyon elgyengült. Amint kiértünk egy elhagyatott ösvényre, akkor láttam csak, hogy az én jeles cimborámat és mesteremet, egy janicsár golyó lyugatta oldalba. Sebét vízzel átitatott rongyokkal kötém be, ám útunkat rövidesen folytatnunk kellett. Sokáig csak lépésben tudtam haladni, mert a sebesült másképp leszédült volna a lóról. A közeli falvakban egy-egy éjszakára megszálltunk, sokáig azonban egyik helyen sem maradhattunk, mert a török folyton a nyomunkban volt és jótevőinknek házait mind felgyújtotta. Számításaim szerint a Mecsek keleti felén haladva elértük volna Nádasdot, ahol az öreg pár napon belül lábra állhatott volna, ezért az erdőn keresztül, egy rövidebb ösvényen akartam átvágni. Ám idő közben ránk esteledett a rengetegben és bajtársam kifáradt. Kérte, hogy álljunk meg, mert ha tovább menetelünk, ő biz’ sehogysem bírja. Itt ért hát utol kend minket…”

            „Ha nem veszi sértésnek, csatlakoznék kigyelmetekhez! Napok óta bujkálok én is, ez idáig sehol sincs nyugovásom! A török engemet is követ!”-felelte vészterhesen Nemanja.

            „Tartson hát velünk! Mesteremmel úgyis… Hanem hát…Hol van az öreg?”

*** 

    

            Mór a korhadt fánál feküdt, félig behunyt szemekkel. Tagjai teljesen elgémberedtek, torka kiszáradt, homloka verítékezett. Vére bőséggel indult meg, már egészen átütött zekéje felületén. Tamás a feltett kérdés után azonnal eldobta kezéből a csibukot és a fához rohant. Nemanja követte.

            „Nem figyeltem rá! Egy percre nem figyelek rá és lám; itt a baj! Teremtőm! Meg ne haljon kigyelmed!”-ültette fel bajtársát a nemes. Mindjárt elő vette bugykosát is, megitatta az öreget. Az a felét kiköpte. Szemrehányóan, de mosolyogva, elfojtott hangon kérdé Tamást:

            „Méreg! Há’ mivel itatsz te engem? Pálinkával? Sietteted tán halálomat? Hisz úgyis a pokolba kerülök, legalább az utolsó óráimban lássak tisztán!”

            „Ne mondjon ilyeneket!” –parancsolt rá kemény hangon a nemes-„Nem megy sehova sem! Kegyelmednek még nincs olyan jó dolga, hogy ezt a világot felváltsa egy másikkal! Iggya’ hát a lőrét és ne beszéljen félre!”

            „Már nem számít… Az én időm már rég lejárt… A maguké is… Mindhárman halottak vagyunk, mert nem tudnak a létünkről… A különbség csak annyi, hogy a magam testét már nem kell tovább bújtatnom… Szenvedhetek oda át, kigyelmetek pedig szenvedjenek tovább ide lent…” –szava itt elakadt, intett a másik kettőnek, hogy emeljék följebb, majd egyet gondolt és folytatta:

            „Nem! Nem kell így lennie! Ide hallgass, Tamás! Egész életünkben tisztesen együtt harcoltunk, egymás hátát védtük, megbíztunk egymásban! Vénséged ellenére, oroszlán módjára harcoltál Mohácsnál is… Vitéz ember vagy… és egy vitéz… egy vitéz nem ilyen halált érdemel! Megszolgáltál a tisztes öregkorért, a békéért, a nyugalomért…-beszéde elcsuklott, vizet kért. Nemanja nyújtotta neki…

            „Tán te is tudod, hogy én nem ide-valósi vagyok! Egészen messziről, még fiatalon jöttem a végekre harcolni… Azelőtt Pozsonyban nevelkedtem, szüleim a budai udvarba szántak a kamarába segédtisztnek! Hanem hát a haza sorsát én es’ jobban a szívemen viseltem, mint az ország pénz ügyeit… Pedig hát földet kaptam volna, mintahogy kaptam is…” –az aggastyán szétgombolta a mellényt… A sebből ömlött a vér… Nemanja ugrott is vízért, Mór azonban intett, hogy hagyja. Másik zsebéből előhúzott egy okmányt… A papiros még tiszta volt… Tamás felbontotta a pecsétet és szemeivel gyorsan átfutotta. Valóban, egy budai telek átadományozása állt benne, a királyi kamara aláírásával. Csodálkozva nézett barátjára.

            „Menjetek! Az a birtok mostantól a tiétek! Ha bárki mást mondana, a hitelesítő irat nálatok van, hivatkozzatok a nevemre!” –hagyta rá csendesen Mór.

***

            Tamás eldobta kezéből a papirost… Letérdelt a sebesülthöz. Sírva és ordítva rázta meg szegény vállait:

            „Miről beszél kigyelmed? A bolondját járatja velem? Szedje össze magát azonnal, indulunk!”

            Az öreg csak mosolygott… Tudta ő, hogy nem megy innen már sehová sem… Egy hirtelen roham azonban elragadta lényét, eszeveszetten kezdett el vonaglani. Szemei kitágultak, arca eltorzult, beszéde metsző vékonysággal süvítette át az estét:

            „Ne hagyjatok itt! Egy fekete köpenyes, dervist látok közelegni! Ruhája susog és csattog, saruja emberfejeken tapos! Nem látom az arcát, csuklya fedi el! Közeledik! Várakon gázol át, Budát akarja! Jártában mindenütt a félhold ragyog… Budát akarja, Bécset akarja! Nyomában egy szekéren, janicsárhad vihog… Szegény keresztények, mivé változtatok? Hát kit szolgáltok ti? Min vihogtok? Mindenhol vér, mindenhol halott… A dervis pedig csak törtet előre… Most Buda várát zúzza porrá.. Dühöngve, kacagva, tébolyultan lejti táncát a romokon! Ki ment meg minket? Ezernyi jajszó hallatszik a távolból, lángok borítanak el mindent! Ki áll a dervis útjába? Királyok buknak el, idegenek hatalmaskodnak a romokon! Ki áll a dervis útjába? Villogó szablyákkal, kapitányok vágnak sebet rajta… De ő csak rombol, majd táncol tovább… Ki ment meg minket? Egy várkapitány délről eldobja életét és a lábát vágja el a táncoló dervisnek… Meghalt? Vagy csak elesett? Mi lesz velünk? Mi lesz velem? Istenem, segíts…” –az öreg hirtelen elnémult. Szája tátva maradt, tekintete üvegesen meredt a távolba. Kezei görcsösen ökölbe szorultak. Tamás, ki eddig szemeit lesütve a földre tekintett, a csöndre ijedten ugrott fel és próbálta halott társát az életre visszahívni…

***

Nemanja hallgatott… A két öreg mélabúját a távolból hallatszódó lódobogás szakította meg…

Szólj hozzá!
Címkék: mohácsi csata

A bejegyzés trackback címe:

https://mohacs.blog.hu/api/trackback/id/tr6312786472

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.