Mohács blog

...na és a törökűzés?

2017. február 23. 00:24 - Haramza Márk

122631997.jpg

 Bán István mohácsi származású iparművész által tervezett hatalmas méretű gobelin a busójárás legendájával megtalálható a Városháza dísztermében.

 

Egyre inkább kezdjük kétségbe vonni a Busójárás törökűző legendájának hitelességét, hiszen az ünnepkört közvetítő sokác nemzetiség később költözhetett a térségbe. E magyarázat tényszerűségén önmagában nincs is mit firtatni, hiszen a Busójárás hagyománya erős szálakkal kötődik a Balkán, vagy épp az egész Mediterráneum pásztorkultúrájához és annak maszkos, állatbőrös, télűző-tavaszváró ünnepköréhez (ide sorolható a bolgár Kukerovdan, a szlovén Kurentovanje, Szardínia vagy Horvátország ünnepe). A Poklade szó – ahogyan a sokácok a farsangot hívják – átváltozást jelent: a természet változását (a régiből az új, a kicsiből a nagy, a télből a tavasz), amit lekövet az emberek átváltozása is. Egy olyan ősi mitologikus lénnyé, ami se nem ember, se nem állat, aminek nem szabnak az ember alkotta törvények határokat, ami része is meg nem is az ünneplő közösségnek, ahogy egy adott rendnek a rendkívüli.

Annak a legkisebb a valószínűsége, hogy egy nehezen mozgó, az álarc mögül csak korlátozottan látó, fegyver gyanánt bottal, baltával, buzogánnyal felszerelt csapat felvehette a harcot a korszerű tűzfegyverekkel rendelkező, katonailag szervezett (bár a második mohácsi csata idejére fegyelmében és szervezettségében már megbomlott) török haderővel. Még akkor is, ha a legenda inkább a busók lélektani hatására, a megrémítésre és nem a harcra helyezi a hangsúlyt.

Mellette mégis felmerül a kérdés: Hogyan kaphatott ekkora jelentőséget a török kiűzése a Busójárás történetében? Miért alakult ki ez a legenda? Hiszen attól még, hogy az esemény nagy valószínűséggel fiktív, valahogy mégis kapcsolatba került e népszokás a törökűzéssel. Elgondolkoztunk rajta, hogy miként?

A Busójárás jelenlegi formájának kialakulásában szerepet játszó maszkos, alakoskodó ősi népszokás két eseményre vezethető vissza: a nagyböjt előtti farsangfarkára valamint a karácsony és vízkereszt közti időszakra. Ez utóbbi „az év legsötétebb napja” (december 21.) utáni szakasz, hosszú éjszakákkal, kevés fénnyel, amiről a néphiedelem azt tartotta, hogy ebben az időben gonosz lelkek járnak körbe. A faragott álarc, amelyet lárvának, lárfának vagy lemúrnak is neveztek a lelkek megrémítésére, elűzésére szolgál. A lárvák és lemúrok már a római hitvilágban is szerepet kaptak: lemures volt a nyugtalan, vagy bosszúálló halott lelkek neve, akiket a Lemuralia ünnepén rituális keretek között űztek el. A larva szintén a halottak lelkével, valamint a maszkos alakoskodással hozhazó összefüggésbe. Mindez a néphagyományokban fennmaradva a Busójárásban is felismerhető, a télnek és a nyavalyáknak az elűzése. És itt nem hiába került az elűzésre a hangsúly. Ahogy a népi hiedelemvilágban fontos helyet kapnak a jókívánságok is – a termékenység, az egészség rituális kieszközlése. Mostani elöregedő társadalmunkban bele se gondolunk, hogy mennyire fontos lehetett a földműves és pásztor népeknek a termékenység és az egészség. A házak sarkait hamuval hintették meg, ami a megtisztítás jele is volt. Mindebben benne van a rossz, a tél, a sötét elűzése.

Mohács tele, sötétsége sokáig az 1526-os vereség és maga a török volt. A környékbeli dúlások mértékével kapcsolatban ellentmondásosak a források, annyi azonban bizonyos, hogy a túlélők és leszármazottaik emlékezetében meghatározó kép alakulhatott ki az oszmán hódításról, így a „török” szó a nyomorúság jelképévé fejlődött. A csatavesztés traumája, egy királyság lefejezése majd három részre szakadása, bő százötven év háborúskodásának terhei mind-mind olyan nyomot hagyhattak a helyi lakosságban, amely nem egyhamar felejtődött el. A balkáni gyökerekkel rendelkező, hozott, „ajándékba kapott” hagyomány utat engedhetett a népi lélek sebgyógyulásának, egy olyan gyógyulásnak, amelynek nem tétje a valóság. A népszokással rituálisan elűzték azt, ami őket terheli. E hagyomány egyfajta szimbolikus emlékezet, amelyen keresztül képesek voltak visszanyúlni a törökuralomig és elűzni mindazt a rosszat, amely jelenükig akár a valóságban, akár az ő felfogásukban kihatott. Ennek folyamatos körforgása követte a természetet, és ezzel előrevetítette a folyamatos megújulás lehetőségét. Ez a közösségi életérzés már nem is szavakban, hanem mozdulatokban, maszkokban, képekben tárul elénk.

 

16836387_978527822280950_2962004782695026107_o.jpg

Jelképes török sátorégetés Mohácson a hatvanas években

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mohacs.blog.hu/api/trackback/id/tr6312283945

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.